Nyakkendőkötés matematikája

Avagy az esztétikus nyakkendőkötés

Mi férfiak szeretjük a kiszámíthatóságot, nagyra értékeljük a megbízható márkákat, a műszaki újdonságokat, a hasznos tárgyakat. Fontosak számunkra az elméletek, a verseny, a függetlenség, nagyra becsüljük a presztízst, az elveket, a hatalmat. Nem kedvelem a sztereotípiákat, mindezt nem az előítéletek mondatják velem. Kutatások által igazolt, biológiai tény, hogy a férfiak és nők másképp használják jobb és bal agyféltekéjüket, s ennek köszönhetően (is) különbözik a világhoz való hozzáállásuk. „Míg a férfi agy a logikus gondolkozásért és az asszociációkért felelős bal agyféltekét használja erőteljesebben, addig a női agy a művészi hajlamokat meghatározó jobb féltekéjét veszi jobban igénybe.” [i]

Vajon azt is magyarázza mindez, hogy miért nem szeretnek a férfiak nyakkendőt kötni? Talán mi férfiak is több kedvvel látunk hozzá a kézügyességet igénylő ceremóniához, annak tudatában, hogy a nyakkendőkötésnek is vannak matematikai alapjai!

A Cambridge-i Egyetem két fizikusa, Thomas Fink és Yong Mao, nem a tükör előtt próbálgatva, hanem a statisztikus fizika módszereit alkalmazva, matematikai egyenletek felírásával állapították meg, hogy az alak és a méret alapján összesen 85 lehetséges módja van a nyakkendőkötésnek.

Az ötletet a természetben előforduló szabálytalan mozgások tanulmányozása adta új nyakkendő illetve egyéb csúszó csomó kötési technikák kifejlesztéséhez. A nyakkendőcsomó is ugyanolyan csúszó csomó, mint például a marhapásztorok által használt lasszó. „A nyakkendőt a nyak köré tesszük és a széles (aktív) végét a keskeny (passzív) vég köré tekerjük úgy, hogy az utóbbi szabadon csúszhasson a kialakuló csomóban.”[ii] Hasonló csomózási technikák használatosak a horgászatban vagy épp a tengerészetnél is.

A tudós professzorok „elemi alapvetésekből indultak ki.  A keresztezett szárak négy részre osztják a teret, ebből a számításokhoz három térrész fontos: a jobb, a bal és a középső. A szárak félfordulattal kerülnek át egyik térrészből a másikba. Ezt háromszögekből felépülő ráccsal modellezték, a J, B és K tengelyek jelölik ki a három térrészt, a mozgatás szempontjából valamely háromszög egy oldala felel meg a nyakkendőcsomózás egyetlen lépésének. Ezek után csak azt kell vizsgálni, hányféleképpen lehet bolyongani a háromszögek oldalai mentén.”[iii]

A bolyongás, a véletlen mozgás leírására vonatkozó ismert matematikai fogalom. A nyakkendőkötés esetében azonban mégsem lehet csak úgy tetszőlegesen „bolyongani”, ha végül szép, igényes nyakkendőcsomót szeretnénk kapni! Ezért a következő megkötésekre volt szükség:

„Ha csomóhoz akarunk érni, akkor nem vezethet ugyanabba az irányba, ugyanabba a térrészbe két egymás utáni lépés. A nyakkendő hossza véges, ezért a végrehajtható lépések száma sem lehet túlságosan nagy. Három lépésnél kevesebből nem köthető csomó, a felső határt a kutatók kilenc lépésnél húzták meg, efölött már aránytalanul nagy csomó adódott volna.”[iv]

A megszorításokat figyelembe véve 85-féle bolyongás alakulhatott ki, 85-féle nyakkendő-csomózási lépéssorozatot lehet végrehajtani. Ám még ezekből is csak kevés tett eleget az arányosság és a szimmetria kritériumainak, így ki kellett választani a valóban használható nyakkendőkötési módokat.

Végeredményben 13 nyakkendőkötési módot találtak minden szempontból elfogadhatónak.

E tizenhárom esztétikus nyakkendőkötés között található

a négy legismertebb és leggyakrabban használt nyakkendőcsomónk:

1. az ún. „lapos-széles” vagy „négylépéses” kötés

   (angolul „four-in-hand”)

   Angliában terjedt el az ipari forradalom idején. A városban való munkavállaláshoz az átlagembernek is tisztességes küllemet kellett magára öltenie, ami egész nap hordható, kényelmes viseletet tett szükségessé. Ez a tendencia a nyakkendőkötést is leegyszerűsítette, gyorsabbá tette. A four-in-hand elnevezés eredete a négyesfogatú lovas kocsikkal van kapcsolatban. Egyesek szerint arról a kötésről kapta a nevét, amivel a lovas befogta a lovakat, mások szerint arra utal, ahogyan kézben tartották a gyeplőt, afféle „négyet egy csapásra” módon. Később egy Four In Hand nevű londoni klub tagjai is ezt a nyakkendőkötést kezdték el hordani s ezzel együtt népszerűsíteni.

   

2. a nyolclépéses Windsor-csomó

   Az 1930-as években hozta divatba két közismert személyiség: Windsor herceg és a kor egyik legismertebb énekes-táncos filmsztárja, Fred Astaire.  A közhiedelemmel ellentétben a csomót nem Windsor hercegről (a későbbi VIII. Edward királyról) nevezték el, hiszen nem ő volt az első viselője, hanem nagyapja, VII. Edward.  Windsor herceg csupán kedvelte a vastagabb anyagból készült nyakkendőket, s a széles, háromszög alakú csomót kényelmes, egyedi, ugyanakkor elegáns viseletnek tartotta. Amikor az Egyesült Államokba látogatott, nem sejthette, hogy öltözködésével új „trendet” fog elindítani nem csak Amerikában, hanem az egész világon.

   

3. a hatlépéses fél-Windsor kötés

   Elődjének egyszerűbb változata, az 1950-es évek szürke öltönyös üzletembereinek köszönhetően vált népszerűvé. Erőteljes, tiszta fókuszt hoz létre, ezért úgy vélték, erőt, tekintélyt kölcsönöz viselőjének, melynek jótékony hatása kiválóan kamatoztatható a hétköznapi megmérettetések, üzleti tárgyalások során.

   

4. a Pratt-csomó

   (Shelby vagy Pratt–Shelby-kötésként is ismert)

   A nyakkendőkötés történetében majd 50 év eseménytelenség után született meg a legifjabb csomózási technika, melyet  az amerikai kereskedelmi kamara egyik alkalmazottja, Jerry Pratt talált fel. Hétköznapi viseletében rendszeresen alkalmazta az  újdonságot, ám titkát csak húsz évvel később hozta nyilvánosságra. Egy szép napon, az akkor már 92 éves Pratt, megjelent az egyik amerikai tv stúdiójában, hogy közölje a bemondóval, Don Shelbyvel, nem tudja rendesen megkötni a nyakkendőjét. A New York-i divatsajtó egyből lecsapott az esetre, sőt  a New York Times címoldalán is szerepelt 1989-ben.